Ez egy szubjektív útleírás. Objektív tényekért lásd a Wikipédiát.

Mint a színházba, úgy sorakoznak be szép lassan az utasok a gépbe. Nézegetik a beszállókártyákat, az ülésen a számokat, elfoglalják helyeiket, kibontják a fóliába csomagolt fülhallgatókat, de egyelőre békén hagyják a piros takarókat. Rájuk később kerül sor, amikor ez a rengeteg ember később fázni kezd. Mert sokan vannak: tíz ülés egy sorban, és ki tudja, hány sor van végig, lusta vagyok pontosan megszámolni, de legalább négyszáz ember várja a sötétben, hogy a hatalmas vas-monstrum elrepítse őket Párizsból a Déli féltekére, az Indiai-óceán közepére.

Itt található Réunion szigete, a párizsiak játszótere. Ha a tehetős franciák kis változatosságra vágynak, leruccannak valamelyik karibi vagy csendes-óceáni ex-gyarmatra, jelen esetben Réunionra, az Indiai-óceán gyöngyszemére, egy kis egzotikumot kóstolni. Mi tíz napra megyünk, ők nemigen mennek két hétnél rövidebb időre, de van, aki egy-két hónapra, vagy éppen itt telel ki, és csak tavasszal jön vissza. Négyszáz utas, négyszáz különböző történet, de az ok minden esetben ugyanaz: egy meleg, buja növényzettel borított sziget, egzotikus hegyekkel, drámai tájakkal, rengeteg vízeséssel, na de ne szaladjunk a dolgok elébe.

Csücsülünk tehát a gépben, mink, négyszázan. Még nincs teljesen sötét, kint párizsi novemberi eső. Előttünk életre kel az ülés támláján a képernyő: tízezer kilométer, tizenegy órás repülés vár ránk. Átsuhan a fejemen, mit fogok csinálni egész éjjel? Aludni ülve nem tudok, sajnos, ha tudnék egyszerűbb lenne az életem, de sajnos rossz alvó vagyok, nekem vízszintes pozíció és csend kell az alváshoz. Böngészem a képernyőt: több száz film, gondosan műfajokra válogatott zene, fedélzeti kamera a repülés pontos adataival, a gép pozíciójával. Kezdetnek eltöltök egy kellemes órát Madame du Barry és XV Lajos társaságában, Maywenn aranyosan mosolyog, sajnos lefejezték a Francia Forradalomban. A második filmre már nem emlékszem, aztán mindenféle rég elfeledett gyerekkori zenék következnek. Néha kicsit felállok, leveszem a fülhallgatót: csend van, a szomszédok képernyőjén zajló némafilmek, ki alszik, ki filmet néz, ki csak bámul maga elé, és hasítja az eget a gépmadár,  nyolcszáz kilométer per óra, tízezer méter magasság, kint mínusz ötven fok. Az éjszakában egészen költői leszek  és egy régi Dsida-vers pörög fel hirtelen: „míg mély alvókkal megrakottan, ment a hajó, én virrasztottam, úgy dohogott, suhant előre, hogy egymagamban voltam őre..”

A fedélzeti kamera alulnézetben Egyiptom fényeit mutatja, tisztán kivehető a Nílus deltája és az éles vonal, ahogy a Delta átadja a helyét a végtelen sötét sivatagnak. Mogadishu fölött kilépünk a végtelen Indiai-óceán felé, és itt már felesleges a kamerákat nézni. Első alkalom, hogy átrepültük az egyenlítőt, nem számítottam pezsgőre, de legalább bemondhatták volna, na mindegy. Balra elmaradoznak a Seychelle-szigetek, jobbra Madagaszkár északi csücske. Lassan virrad. A fedélzeti kamerán feltűnik egy kis folt, majd egyre nagyobb, szabályos kúp alakú folt emelkedik ki a homályból, és a tetejébe mintha beleharapott volna valami régi Godzilla: a néhány millió évvel ezelőtti kitörés. Így látjuk meg mindannyian, akik ébren vagyunk, Réunion szigetét, az Indiai-óceán gyöngyét.

Sima landolás következik, majd a négyszáz ember lassan, rendezetten elhagyja a gépet, mint a színházat előadás után. Poggyászfelvétel, majd kilépünk az üvegajtón és itt csap meg először az a nedves, nehéz, virágillatú és tenger-szagú levegő, ami a trópusokon olyan jellegzetes és csodálatos. Reggel hat óra, fent van a nap, huszonhárom fok. A Pátmoszi János szavai jutnak eszembe, kicsit kontextusából kiragadva: „És láték új eget és új földet.”

Az üvegajtón kilépve szinte földbe gyökerezik a lábam: Saint Denis dombra kúszó házai mögött hatalmas, izgalmas, csipkézett, zöld hegyek emelkednek a magasba, ilyenkor reggel még kristálytisztán és meglepően közel. Itt garantáltan nem fogunk unatkozni. Gyorsan felvesszük a kis hófehér Fiat-ot, bepakolunk, és már robogunk is, bele Réunion álom-valóságába. Most, hogy minden rendben van, elkap az új sziget gyönyörű izgalma. Egyetlen körforgalom, és már fent is vagyunk a pályán, amelyik a sziget északi részén teljesen végigfut. Hiszen a déli féltekén vagyunk, itt Észak az új Dél, minden fordítva van, a sziget északi fele a „napsütöttebb”, itt vagyunk közelebb az egyenlítőhöz, ez a sziget „arca”, itt a legsűrűbb a lakosság, itt van a reptér is. Saint Denist egyelőre kihagyjuk, és hamarosan az új, tenger fölötti autópályán suhanunk, ami két éve épült, oszlopokon áll a tengerben és a sziget egy meredek, sziklás partszakaszát kerüli. Gondolom, az állandó kőomlások miatt a helyiek nem szerették annyira ezt a szakaszt, ezért építettek betonlábakon álló csoda-autópályát az óceánba. Rögtön látszik, hogy a sziget kicsit felülmúlja elvárásainkat: már „régóta” száguldunk a pályán, és még alig hajlik a part. Nem olyan egykettőre vagyunk a nyugati parton, ahogy hittük és ahol a szállásunk van. De aztán néhány perc múlva lassan tényleg hajlik, itt már déli irányba haladunk. Visszetérünk a szárazföldre: a pálya nem a tenger mellett vezet, hanem magasan a domboldalban, lépten-nyomon viaduktok, hidak és egy egy „ravine-szakadék” fölött. Körülöttünk alacsony, szárazságtűrő akáciák, fű nincs, erdő nincs, alacsony bozót van.

Saint Paul után lehajtok a pályáról, hogy felkeressük új barátunkat, az Indiai-óceánt. Hosszan kanyargunk lefele, Saint Gilles les Bains felé. Gimis francia emlékeim szerint Bains fürdőt jelent, tehát ez valami üdülőfalu lehet, és nem is csalódunk: pici barátságos faluba érkezünk. Ritkás házak, inkább bungaló-szerű egyszintes, világos színekre festett épületek, magas épületek nincsenek. Nagy kertek, kifogástalan utak, rengeteg kókuszpálma. Leparkolok egy kávézó előtt, és kiszállunk. Közvetlenül az óceán partján vagyunk, de nem tudunk lemenni a vízhez, még nem: mindenfele rikító bougainvilleák lógnak ki a kerítésen, hatalmas plumériák virágzanak az udvarokon, és  – amit annyira vártunk és testközelből most látunk először: egy teljes pompájában virító, útszéli Delonix Regia – tűzvirágfa is utunkba kerül – velük szelfizkedünk picit. A vízpartra érve aztán végre egyszerre tárul elénk a Kék Bolygó csodálatos ereje és szelídsége: tőlünk kb 200 méterre vadul, fehéren habzik és dübörög a víz: ott van a korallzátony, ami felfogja és megtöri a hatalmas hullámokat, és tisztes távolban tartja az óceán erejét. Ezen belül nekünk már csak a lagúna szelíd vizével van dolgunk: lábunk előtt kristálytiszta, átlátszó, türkizkék – zöld óceán, és pici, szelíd hullámok paskolják a fehér homokot. Lehúzom a cipőmet, a víz kellemesen meleg: megérkeztünk a Paradicsomba.

Délutánig bolyongtunk a kis bungalós települések között, keresve a szebbnél szebb partokat. Szállásunk Saint Leu- (Ejtsd: Szinlő) ben volt, közvetlenül a tengerparton. Becsekkolás, gyors bevásárlás, rögtönzött ebéd, délután ötkor rázendített a bőséges trópusi eső, a 11 órás repülés, álmatlan éjszaka, mozgalmas nap után úgy elaludtunk, mint a tej.

Hiába keltünk korán, esett az eső. Ilyenkor a hegyekbe nem érdemes menni, tehát a déli partot céloztuk meg. Amúgy is olyan jól hangzik, hogy a Sud Sauvage – a Vad Dél. Elhagyjuk a part menti utat és a A Langevin River-nél kezdtünk. Ezen a folyón található Réunion egyik legszebb vízesése, a Cascade Grand Galet. Őt ismertük már fotókról.  A sok eső miatt a folyó kávébarnán hömpölygött. Itt tárult fel először, hogy milyen valójában Reunion belseje: hatalmas, meredek vulkanikus hegyoldalak, rajtuk buja zöld vegetáció. Néha hosszú zsinórban barna vízesések hömpölyögnek végig a sziklafalon, mind a Langevin River vizét duzzasztja. Az eső nem szűnik, a folyó mellett keskeny út vezet felfele, nem is a legjobb minőségű, néha keskeny hídon kell átmenni, ahol csak egy autó fér el. Aztán hirtelen egy balkanyar, és mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül egy hajmeresztő hajtűkanyarban találtam magam, ahol egyesbe kellett kapcsolni, felbillent az autó, és csak a fák tetejét láttam a szélvédőn át. Négy brutál kanyar követkzett egymás után, ez a négy kanyar volt a tűzkeresztség, esküszöm, kivert a víz, amíg sikerült feltornászni a kis Volkswagent a tetejére. Itt nyitok egy kis zárójelet, és elmondom, milyen Réunionon vezetni.

Nálunk, Erdélyben a Fogarasi havasokat átszelő Transzfogarast tartják a kanyargós és meredek utak királyának. Volt szerencsém többször végig vezetni rajta, és amondó vagyok, hogy a Transzfogaras egy álmos vasárnap délutáni sétakocsikázás ahhoz képest, ami Réunion szigetén van. Réunion szigetén csak az vezessen, aki nagyon jól vezet, van tapasztalata és nem jön zavarba váratlan helyzetektől. Mivel a sziget Franciaország tengerentúli területe, elviekben rendben van az infrastruktúra. Az utak általában jó minőségűek. Viszont jellemző a szigetre egy kis trópusi összevisszaság is, egy kis kreol káosz, ha úgy tetszik, hogy finoman fogalmazzak, és azért nem mindenhol olyan rózsás minden. Ha elhagyod a főutakat, pillanatok alatt szűk, meredek utcákon találod magad, ahonnan egy élmény kikecmeregni. Az autópályák zsúfoltak és sok a dugó. De az igazi élmény a hgyekben vár rád: az utak meredekek, kanyargósak, néha rossz minőségűek és hát… nem vagy egyedül. A Cilaosba vezető út különösen híres, itt valami négyszáz kanyar található, megspékelve néhány alagúttal és vashíddal. Szóval egyes-kettes, éles kanyarok, meredek utak.

Autóvezetőknek az igazi nagy élmény az aszfaltcsík és a vízlevezető árok egészen közeli viszonya. Bizonyos szakaszokon, és sok ilyen szakasz van – most teljesen rendben levő főutakról beszélek, az utak mellett hatalmas vízelvezető árok tátong. Szükség is van rá, mivel errefele sokat esik az eső. Az út teljesen rendben van, a vonalak felfestve, csak éppen, ha megijedsz és kelleténél jobban rántod jobbra, szempillantás alatt az árokban landolsz. Cserében korlát sehol sincs. Láttunk is egy kedves kis fehér bérautót az út szélén, a sasszén pihent, baloldali kerekeit kecsesen a levegőbe emelte, jobb oldala a meredek árokparton nyugodott békében. Három francia turista búsan nézte az út széléről, várták a felmentő sereget. Gondolom, a depozit odalett. Nekem személyesen egész kis fóbiám alakult ki ettől, a kormányt még véletlenül se rángattam jobbra, még ha maga Godzilla is jött volna szemben a másik sávban. Szóval csak óvatosan. Ilyen utakon lehetetlen csak úgy megállni, fotózó turisták számára kialakított útszáli parkolók, kilátópontok nincsenek. Pedig a táj gyönyörű.

Ja, és ne felejtsük el a mindenütt jelen levő, átható fekvőrendőr-bukkanó dömpinget. Egyszerűen mindenhol ott vannak, néha ötvenméterenként, településen és azokon kívül is, a legváratlanabb helyeken. Szóval itt valakik nagyon nem akarják, hogy gyorsan hajts, és ritka az a hely, ahol hetvennél többel lehet menni.

De visssza a Sud Sauvage-hoz. Langevint elhagyva egyre kisebbek és ritkábbak a falvak, és itt már csak egyetlen főút vezet az óceán partján. Itt van Franciaország legdélebbi pontja. Gyakorlatilag egy trópusi őserdőben megy az út, néha közvetlenül az óceánparton. Több érdekes helyet felkerestünk. Az egyik ilyen a helyi Grande Anse Beach – ő még Langevin előtt. Azért mondom, hogy helyi, mert francia nyelvterületen több helyütt is van Grande Anse, ami egyszerűen azt jelenti, hogy Nagy Öböl. Ez az egyik legszebb part a szigeten, parkosítva van, kókuszpálmák és csavarpálmák szegélyezik a tengerpartot. Ezen a reggelen épp elállt az eső, hatalmas hullámok törtek meg lassan a mesebeli homokos parton – itt nincs korallzátony a part körül – és elhatároztuk, hogy ide még visszajövünk egyszer – szép időben. Még háromszor mentünk vissza. Továbbá érdekes még a környéken Cap Méchant – a Baljós Fok – ahol hatalmas fekete lávasziklák peremén lehet sétálni, mivel itt sincs korallzátony, ha háborog az óceán, a hullámok közvetlenül a lábad alatt törnek meg, még beleremegnek a sziklák is. Közvetlenül a parton a sótűrő csavarpálmák nőnek  (Pandanus utilis), néha egész kis erdőt alkotnak, nagyon érdekes látvány.

Folyt. köv.