Ez egy szubjektív (útle)írás. Objektív tényekért lásd a Wikipédiát.

A Zöld-foki szigetekre megérkezni: valahol itt kezdődik az egzotikum. Más (európai) szigetekre is szép volt megérkezni, de azok mégiscsak unió, euró, hazai terep: ez itt meg már a nagybetűs Afrika. Úgyhogy elsőre nagy élmény és nagy ugrás. Első Zöld-foki utazásom ráadásul igencsak kalandosra sikeredett, majd egy másik írásban egyszer elmesélem, hogyan kell megérkezni útlevél és repülőjegy nélkül egy nem uniós, afrikai szigetországba.

Sao Vicente szigetére érkeztem, a Cesaria Evora reptérre. Pici, poros, de vadonatúj reptér, a lisszaboni TAP járat a zöldfokiak köldökzsinórja Európa és a nagyvilág felé. Amúgy a pici szigeten minden Cesaria Evoráról szól, a mezítlábas díváról, aki itt született, itt nyugszik és még majd lesz szó róla.

Picit rázós landolás után újra a földön, rövid sorbanállás, 31 eurós vízumdíj, és jöhet is az a fantasztikusan másfajta élmény. A kollega várt rám, és saját furgonnal bevitt a közeli és egyetlen nagyvárosba, Mindelóba. Útközben kis portugál nyelvgyakorlás, barátkozás, alapvető információk cseréje. És Afrika fokozatosan megnyílik. Mindenütt fekete arcok körülöttem, erre mondjuk számítottam. Nincs kánikula, kellemes 25 fok van (februárban), de a hosszú nadrág kezd lassan zavaróvá válni, erre is számítottam. Vadonatúj aszfaltos út a reptér és Mindelo között. És sárgás-vöröses szaharai por mindenhol. Erre viszont nem számítottam, ez új. A passzátszél pontosan északkeletről fúj, északkeletre ott a Szahara, és elárasztja porával a Szigeteket. Nem zavaró, tudsz lélegezni, csak nem látod tisztán a horizontot, elmosódnak a hegyek, fehér színű az ég. Nem mindig, csak bizonyos napokon. Ez a nap olyan volt.

Hotel, nadrágcsere, csomag le Mindelóban, és most igaziból, gyalog belevetem magam az afrikai forgatagba. Mindelo hetvenezres „nagyváros”, a legnagyobb és az egyetlen Sao Vicente szigetén és az egész Zöld-foki köztársaság egyik legnagyobb városa. Néhány pici halászfalut leszámítva, a szigeten mindenki itt lakik. A város festőien kúszik fel a domboldalra, a szélei kicsit khm, külvárosiak hogyismondjam. Piros tetők nincsenek, növényzet nincs, a sziget csupasz, vulkáni csontjára futnak fel a városszéli negyedek.

Essünk túl rajta, mondjuk ki: európai szemmel nézve szegénység tombol mindenhol. Nos, hát a Zöld-foki szigetek „fejlődő” ország. Szerintem nem tett jót nekik a Portugáliától való függetlenedés, de hát ők tudják. A belvárost leszámítva kicsi beton putrik mindenfele, közművek minimálisak, fűtés nincs, nem is kell, víz viszont kell(ene) de nincs, áram van. Ennek megfelelően minden olcsó. A piacon mindenféle higiéniai megfontolások nélkül árulnak mindenfélét, halat, gyümölcsöt, látszólag mindenki ott árul, ahol akar és azt, amit akar. Kóbor kutyák, macskák szaladgálnak, mezítlábas gyerekek, hordóban égő tüzek és hamisíthatatlan afrikai kavalkád. Az ember egy kicsit tart tőle az elején, aztán megszokja.

Ami viszont jó: nem lejmolnak, nincs koldulás, nincs agresszió. Ha esetleg mégis kér valaki valamit, és nem adsz, tisztelettudóan odébb megy. De nincs az arab országokra jellemző, agyadra menő kínálgatás, koldulás, pénzlehúzás. Az emberek a szegénység ellenére boldognak tűnnek. Nyugi van, napfény van, turisták vannak. A városközpontban pedig vannak európai szintű bevásárlóközpontok, szép éttermek, boltok, teraszok. Néhány hotel Párizsban is lehetne, igaz, azok párizsi árakkal is dolgoznak. Bankok vannak, szép rendezett sorbanállás előtte, mondjuk, lehet a fegyveres őr hatására is. Pénznem a Cabo Verde Escudo. Estére egészen belejön az ember a mindelói életbe.

Másnap reggelre aztán kitisztul a levegő, és még egy-két dolog. Kiderül, hogy amit én a tegnap a Szahara ködében a szemben lévő Santo Antao szigetének hittem, az csak a mindelói öböl másik partja, a Monte Cara-val, vagy George Washington arcképével: a Cara arcot jelent, a hegy alakja pontosan olyan, mint egy égre néző arc, és az arc nagyon hasonlít a George Washington arcképére. A Monte Cara mindenesetre a híres mindelói öböl referenciapontja, 490 m magas és néhány száz évig az ide betérő hajósok is pontosan úgy látták, ahogy most én. Santo Antao szigete egyáltalán nem látszott a tagnapi szaharai ködben.

Mondjuk ki az elején azt is: nem mindenki fekete. A lakosság összetétele itt simán megérne egy külön tanulmányt. A szigetet a portugálok fedezték fel abban az évben, amikor nálunk Hunyadi János meghalt, 1456-ban. Aztán a szigetek lettek az atlanti rabszolga-kereskedelem átrakodó helye, ami azt jelenti, hogy az addig lakatlan szigeteken igen sok ember megfordult, a többség nem a saját akaratából. Elég az hozzá, hogy itt az emberek ötszáz éven át keveredtek. Ezért van az, hogy a jelenlegi lakosság minden színárnyalatot és emberfajtát képvisel. Akitől a színes szenegáli inget vettem a piacon, gyapjas frizurájú, szénfekete, világító mosolyú szenegáli árus. A hoteltulajdonos, akinek apja lisszaboni, anyja pedig helybeli, teljesen kaukázusi arcéllel rendelkezik. És a kettő között minden bőrszín, arctípus megtalálható. Nem portugálul beszélnek, hanem keverék, portugál-alapú kreol nyelven. Ez az anyanyelvük, van külön szótár, nyelvkönyv stb. A portugál nyelvnek hivatalos státusa van, iskolában a tanítás nyelve, minden portugálul van kiírva és az ország nyilván tagja a Portugál Nyelvű Országok Közösségének.

Másnap átkompoztam a szomszédos Santo Antao szigetére. Ez nagyobb Sao Vicenténél, tiszta időben jól látszik Mindelóból is. Kb 40 km hosszú, és 20 km széles, legmagasabb pontja majdnem 2000 méter, aminek itt óriási jelentősége van. A két szigetet egy kb 40 km széles csatorna választja el, az egyórás kompozás is kisebbfajta kaland, nemcsak turisták, hanem nyilván mindenki használja, teherforgalomra is. Furgonok, pick-upok hajtanak le először, megrakva banánnal, cukornáddal, egyéb mezőgazdasági termékekkel. Aztán egy hasonló sor hajt fel, megrakva minden földi jóval: a Santo Antao-n működő szállodák Mindelóban vásárolnak be. Színes afrikai ruhák, változatos arcok, helyiek, turisták kavalkádja, gyönyörű kék óceán, frissítő szellő, és egyre közelebb Szent Antal szigete.

Szent Antal szigete már isten-háta-mögötti helynek számít, ugyanis repülővel nem lehet elérni, csak a mindelói komppal. Ide csak fanatikus utazók, és gyalogtúrázók jönnek, sok a francia. A naponta háromszor járó komp a köldökzsinór a sziget és a nagyvilág között. A komp Porto Novo-ba érkezik, és itt nomen est omen, egy vadonatúj csilivili terminál van, boltokkal, mozgólépcsővel, hatalmas üveg ablakokkal. A kikötőt elhagyva azonban nincs más hátra, mint kilépni a poros afrikai valóságba. Néhány utca az egész település, terebélyes akáciák adnak nélkülözhetetlen árnyékot, a központban, azaz a kikötőhöz közel néhány szép színes, koloniális épület, a többi standard, gyakran vakolatlan betonkocka, a város széle felé egyre kisebbek. Aztán elhalványul a település és beleolvad az akáciás – poros sivatagba. Ha elmegy a hajó, megszűnik a nyüzsgés és olyan elhagyatott lesz az egész környék, mint Rejtő valamelyik légiós-regényben.

Santo Antao szigete egy 20×40 kilométeres, hegyes-völgyes sivatag. Porto Novo-ból két út van Ponta do Sol-ba, a hangzatos nevű turistaközpontba, a sziget legészakibb csücskén. Az egyik a tengerparton kanyarog, a másik szigetet szeli át, ez utóbbi felmegy 1500 m magasra. Még néhány kisebb település, kisebb út, és kb ennyi van Szent Antal szigetén. A sziget déli kétharmadában pl. nincs érdemi látnivaló, csak sivatag. Jelenleg nagy fejlesztések zajlanak, utat is építenek és aszfaltoznak: a Zöld-foki Köztársaság tulajdonképpen most épül.

Amikor befut a komp, a kikötő megtelik élettel: mindent árulnak, buszok, taxik várják az utasokat, nagy a nyüzsgés. Megalkudtam egy helyi buszossal Ponta do Sol-ig. A part menti úton megyünk, néhány francia turistával. Néha vadonatúj aszfalton suhanunk, néha a régi macskaköves burkolaton rázkódunk. Jobbra mellettünk a végtelen óceán, nagy, lusta hullámok törnek meg a köves parton, balra hatalmas hegyek. Növényzet nincs, csak a könyörtelen kősivatag, néha a kanyarokban előre látszik az egész partvonal: egymást követő, meredek sziklafalak zuhannak a tengerbe, fokozatosan elhalványodva. Köztük néha egy-egy település, pici szögletes beton-házak, tyúkok, kecskék. Hogy miből élnek itt az emberek, egyelőre rejtély.

Ponta do Sol a sziget legészakabbi csücskén fekszik, egy széles földnyelv nyúlik be az óceánba, ezen helyezkedik el a kb. kétezres település, amúgy igen szép helyen, két oldalról az óceán, hátul magas hegyek határolják. Hotelünk vadonatúj, pontosan a kikötőben fekszik, hatalmas fehér, csilivili épület, szép szobák, modern recepció, bármelyik nyugati nagyvárosban megállná a helyét. Pontosan a szálloda előtt színesre festett, régi halászcsónakok, mellette egy használaton kívüli repülőtér. A sziget sarkához kisétálva hatalmas hullámokban gyönyörködtetünk: a széles földnyelven megtörnek a passzátszél által felkorbácsolt hullámok. Igazi gyönyörűség nézni, ahogy lassan megdagadnak, feltornyosulnak, ás dübörögve átbuknak. Hasukon csillog a fény, tarajukról elfújja a szél a permetet, és már ott is a következő. Tíz napos itt tartózkodásom alatt végig ugyanilyen hatalmas hullámok voltak, a száraz évszakra ez jellemző, amikor fújnak a passzátszelek.

A szigeten nincsenek autók. Legalábbis úgy nincsenek, ahogy mi ezt Európában megszoktuk, hogy minden családnak legalább egy kocsi parkol a ház előtt vagy garázsban. Itt kb. a lakosság 1 százalékának van autója, és az nem személygépkocsi, hanem ún. aluguer, 8-16 fős iránytaxi, általában japán márkák, csomagtartóval a tetejükön. Ilyenek közlekednek meglehetősen gyakran, ebből áll a tömegközlekedés. Nagy buszok sincsenek, a hegyi utakon nem férnének el. A helyiek tudják, hol áll meg az aluguer, odagyűlnek, ha megtelik a kisbusz, indulnak. Néha 4-5 fővel is indulnak, éppen attól függően, hogy éri meg a sofőrnek, merre van dolga, merre remél jobb fuvart, vagy csak elunta a várakozást. Minden teljesen spontán, minden megbeszélés kérdése, a menetdíj igen olcsó. Be lehet járni az egész szigetet ilyen módon.

Másnap aztán megtudom, h milyen a felföldön vezető út. Aluguerbe pattanunk, és macskaköves úton kapaszkodik velünk a kis toyota egyre fentebb. Forgalom nincs, a kanyarban a sofőr dudál. Egyre jobb szögben látszik a tenger, minden kanyar után szebb a panoráma. Hamarosan látjuk a sziget másik arcát is: egy kicsit Grand Canyon, Bora-Borára emlékeztető sziluettekkel. A sziget északi részét, ahol mi vagyunk hatalmas, meredek völgyek szabdalják, köztük pengeéles vulkanikus gerincek. Ahogy emelkedünk, egyre zöldebb minden. Az út mérnöki bravúr, hihetetlen helyeken kanyarog, egyik oldalon magas sziklafal, másik oldalon mély szakadék. Aztán megállunk egy panorámaponton: egy keskeny gerincen vezet át az út, itt mindkét oldalon szédítő mélység alattunk. Korlát nincs, parkoló nincs. A felföldre érkezve más világ fogad. Nem egy buja őserdő, de itt vannak fák, van növényzet és teraszos földművelés. Hullámzó, dimbes-dombos fennsík húzódik kb 1400 1500 m magasan, amely észak felé a már említett völgyekben szakad el a tengerig. Az aluguer folytatja útját Porto Novo felé, mi kiszállunk és nekivágunk a sok gyalogösvény egyikének.

Santo Antao fentről gyönyörű, tényleg a túrázók paradicsoma. Hihetetlen panorámák nyílnak minden irányban. Egyszerre több gerinc is látszik, éles vulkanikus gerincek, sziklatornyok, és a vulkáni kőzetek széles skálája, melyeket nem fed el teljesen a gyér növényzet. Az északi völgyek zöldek, és innen fentről az is látszik, hogy meglepően sűrűn lakottak. Pici fehér házak, házcsoportok, tanyák, köztük megművelt teraszok. Egy gyalogútrendszer hálózza be a szigetet, amelyen a helyiek közlekednek, és amely számunkra kiváló túraútvonal. Az utak a tengerparti falvakból felkapaszkodnak a meredek domboldalakra, átbuknak a szomszédos völgyekbe, és visszaereszkednek a tengerig, elágaznak, behálózzák a szigetet. A meredekebb helyeken lépcsősor van, kitettebb helyeken korlát. Sehol sem veszélyes, itt tartózkodásunk során többször is láttuk, hogy az utakat karbantartják, kövezik, nyilván a helyiek számára is fontosak.  

Santo Antao szigetén van néhány lenyűgöző dolog. Az egyik a már említett úthálózat. Könnyen el lehet képzelni, milyen lehetett itt az élet száz éve, amikor a nagyobb autóutak még nem voltak meg, és mindenki gyalogosan közlekedett, kis szamárkákkal rótta az ösvényeket. Egyik völgyből átmenni a másikba kb fél nap. A partról felmenni a platóra és vissza: egynapos út. A szamárkák most is működnek, gyakran láttuk őket, ahogy a gazdájuk társaságában cipelnek ezt-azt: főleg vizet és tűzifát. A másik lenyűgöző dolog a teraszosítás. Az ember tisztelettel kalapot emel a helyi, nyilván képzetlen, falusi „mérnökök” előtt, akik a teraszrendszert az elmúlt néhány száz évben kiépítették. Minden elképzelhető helyen, ahol a fizika csak megengedi, terasz van. Sokszor olyan helyeken is, hogy igen elcsodálkozunk: egyáltalán, hogy megy oda a gazda. Gyakran a teraszok csak egy-két láb szélesek, éppen csak elfér rajtuk két sor édesburgonya. Hihetetlen mennyiségű munka, idő és kő van a teraszokba beleépítve. A teraszok legtöbbjét most is művelik, rajtuk egzotikus trópusi haszonnövények nőnek: batáta, manióka, a bab afrikai változata, táró avagy yamgyökér, és cukornád minden mennyiségben. Van káposzta is meg burgonya. Rengeteg banán, néha kávé, és gyümölcsfák közül a mangó, papaya, hatalmasra megnövő kenyérfák, kókuszpálmák és a selymes levelű naspolyafák. Természetesen a teraszokat kézzel művelik, traktort vagy egyéb mezőgazdasági gépet nem láttunk, ahogy lovat, ekét sem.

Sehol a világon nem láttam még ilyen kétségbeesett harcot a vízért, mint a Zöld-foki szigeteken. Állandó jellegű élet-halál harc a természettel, a száraz sziklákkal, a vulkanikus por-talajjal. Útikönyvek szerint van egy esős évszak is, nyáron, augusztus-szeptemberben. Ez a gyakorlatban, a helyiek elmondása szerint úgy néz ki, hogy utoljára három éve augusztusban esett rendes eső. Néha tényleg látszik a folyóvölgyekben, vízmosásokon, hogy olykor hatalmas mennyiségű víz hömpölyög végig rajtuk, de ezek általában csont-szárazak. Honnan van akkor vizük?

Nagyon érdekes a szigetek víz-ellátása. A passzát-szél néha északról felhőket hoz, tíz nap alatt egyszer láttunk ilyet februárban. A felhők az alacsony szigetek felett átsuhannak, a magas sziklafalaknak viszont nekicsapódnak. Ezért sokat számít a sziget magassága. Santo Antao 1500 méteres sziklafalainak nekicsapódnak a felhők, a mély északi völgyekben megülnek és némi csapadékkal látják el a száraz szigetet. Ebben van kulcsfontosságuk a magasabb régióban növő fáknak, erdőknek. A felföldeken fenyvesek, akácia és eukaliptusz-ligetek vannak. Ahogy a felhők átbuknak a sziget hegyein, a fák levelein a nedvesség kicsapódik, a vízcsepp lassan összegyűl és lecseppen a földre. Ha ez elég sokáig történik, olyan, mintha eső esett volna. A lehullott csapadék elszivárog, és valahol forrás formájában előbukkan. Ezek a források a helyiek féltve őrzött kincsei. A szigetet vízvezetékek hálózzák be. Szabad folyású forrást nem láttunk. Vannak viszont hatalmas, több köbméteres beton víztározók, ezeket a helyiek feltöltik, ha esik az eső és ezekből locsolják a teraszokat. Minden háztető lapos, alatta hordókban, edényekben gyűjtik a vizet, ha éppen eső esik, és vannak hatalmas „impluviumnak” nevezett esővízgyűjtő medencék is: egy hatalmas terület le van betonozva, melynek alsó vége összeszűkül és tározóba vezeti a reá hullott csapadékot. Sok szamárkát láttunk a hátukra kötött műanyag kannákkal: itt még ma is az emberek értékes ideje azzal telik, hogy vizet hordanak maguknak a nem is olyan közeli forrásból.

Egyetlen állandó vízfolyást láttam a szigeten, egy északi meredek völgyben, kb akkora hozama volt, mintha négy-öt konyhai vízcsapot kinyitnánk. Ez a kis csermely folyt végig a teraszokon, zseniális módon locsolva azokat. A helyiek pici csatornákat vájnak a teraszokba, a termény sorok közé, a víz ezeket megtölti, átitatja a terasz könnyű, vulkanikus földjét, és lefolyik az alsó szomszéd földjére. Így folyik végig az egész száraz szakadékon, minden teraszt meglocsolva, valószínűleg nem éri el a tengert, és valószínűleg csak bizonyos napokon folyik. A cukornád, a banán rengeteg vizet igényel. Itt minden szomjasan várja az esős évszakot.

A völgy egy bizonyos pontjáig fel lehet jönni aluguer-rel, innen tovább csak gyalog. Nekivágunk a durván meredek, néha lépcsős emelkedőnek. Az út mellett cukornád, teraszok, pici házak. Némelyik enyhe jómódról tanúskodik, de legtöbbje pici beton kocka, egy-két helyiséggel. A bútorzat elemi és egyszerű: ágy, szék, asztal. Látszik, hogy az emberek nem töltenek sok időt a házakban. Az állandó 20-25 fokban erre nincs is nagy szükség. Fűtés nincs, fával főznek, de már van palackozott gáz is, a komp hozza és benzinkutaknál lehet vásárolni, ha valaki éppen megengedheti magának. Durva a szegénység, durva az élet. Munka nincs, semmiféle ipar nincs a szigeten. Egyetlen élelemforrás: amit megtermelsz a kevés vízzel a teraszos földeden. A néni a pici szobában kézi mozsárban töri a kukoricát, lassan csapja a törőfát a mozsár aljához, ősi afrikai mozdulatokkal. Kérdezzük, mi lesz belőle, Cachupa, mondja fogatlan mosollyal: a népszerű és egyszerű, kukoricadara-bab alapú étel, a sziget gasztronómiai jolly-jokere. 

Lassan-lassan rájövünk a pénz értékére. 1 euró 110 Escudo.  Másik néni banánt árul, kedvesen kínálja, veszünk, tíz cent darabja, de gondolom, csak nekünk, turistáknak. A helyieknek még olcsóbb. Pici, sárga banánok, mennyei ízűek, igen, a banánnak is van igazi íze. Számolatlanul elfogyasztunk néhányat, a néni kedvesen kínálgat. Kreol szavakra tanít, és mosolyogva beszél, beszél. Megkóstoljuk a kávét, annak is van íze. Papayadzsem, mennyei. Búcsúzóul adok neki 10 eurót. Elképedt arccal néz, eleinte fel se fogja, aztán irgalmatlanul hálálkodik, látszik, hogy igen meg van elégedve az üzlettel, sokáig kedvesen integet utánunk. Igen sokat ér itt 10 Euró.

A Zöld-fokiak nemigen környezettudatosak vagy aggódnak a jövő miatt. Pedig ebben a törékeny ökoszisztémában az ember tudatos irányítása igen fontos lenne. Például a sziget tetején lévő erdőket fokozottan óvni kellene, hiszen a csepegtető erdők látják el vízzel az egész szigetet. Nem is nagy ez az erdős rész: néhány kilométert haladva dél felé, fokozatosan átmegy sivatagba. Mégis, látszik, hogy néhol egyszerűen kiirtották, és az értékes erdő helyén kukoricát termesztenek. A kukoricának mi száraz évszakban csak a szárát láttuk: szánalmas kis csenevész növények, alig érik el a méteres magasságot. A szárát és megsárgult leveleit viszont igen gondosan begyűjtik és ezt eszik a szamarak/tehenek. Gondolom, ha a kukorica helyett erdők lennének, több vizük is lenne. Annyira törékeny és labilis ez az egész ökoszisztéma, hogy már többször összeomlott. Elég néhány száraz év, és rögtön kopogtat az éhínség. Az 1700-as években pl tízezer ember halt éhen a szigeten. Reméljük, ide is környezettudatosabb idők jönnek majd egyszer.

A szegénység ellenére rengeteg a gyerek, nagyok a családok. Mezítlábas, vagy éppen gumicsizmás, pici gyerekek, kissé nagyobbak iskolástáskával a hátukon, mit mondjak: nincsenek túlkényeztetve. Szóval ez nem egy kihalni készülő társadalom. Nyilván, az emberfölösleg nem marad a szigeten, aki többre, jobb életre vágyik, az lemegy a városba munkát keresni, vagy még tovább, át a komppal Mindelóba, vagy innen is tovább: a nagyvilágba. Ugyanannyi zöldfoki él diaszpórában, ahányan a szigeteken laknak: kb félmillió. Kissé belegondolva rájövünk arra is, hogy helyieknek igen nehéz akárcsak Mindelóba is átmenni, a komp 6 euró, 12 oda vissza, plusz még kettő-három aluguerre, akár 15 euró is lehet egy mindelói kirándulás, amit sokan nem engedhetnek meg maguknak. Bizony a Santo Antao hegyeiben lakó emberek között szép számmal lehetnek, akik még soha nem hagyták el a szigetet. 

Egyik reggel láttam, ahogy a helyi halászok vízre szállnak. Ponta do Solban közvetlenül a kikötő mellett volt a szállodánk, a recepcióról kilépve várakozó buszosok és halászok társaságában találtuk magunkat. Ez utóbbiak reggel hatkor napkeltekor engedik vízre a csónakjaikat. Régi, fa csónakok ezek, élénk színekre festve. Az óriási hullámokat némileg tompítja egy móló, de azért a víz még igen háborog. A csónakot kézzel belökik, aztán beugranak, és evezni próbálnak. Közben végig kreolul vitatkoznak, túlkiabálva a harsogó hullámokat. Figyelem, pontosság, időzítés szükséges a csapatmunkához. Néhány nagyobb hullámon át kell kelniük, mielőtt kiérnek a mély vízre, ahol már nincs hullámtörés és nem annyira veszélyes a háborgó tenger. Mentőmellény senkin, az egész tulajdonképpen életveszélyes, mégse lesz senkinek semmi baja. Délelőtt térnek vissza a fogással, és a kikötő melletti betonasztalokon trancsírozzák és árulják a halat. „Até as duas horas”: két óráig, sajnos a fogást egyik nap sem láttuk, mert minden nap délutánig a sziget belsejében túráztunk.

Folyt. köv.